|
|
|
(part of an illustratory story of a fantasy setting)
- Azt hiszem, már nem bírom soká. - jegyezte meg Sapphira, szokásosan nyugodt, hűvös hangján. Az oldalából csendesen csöpögött az emberekénél kissé sötétebb, gránátárnyalatú vér. - Ugyan...Nálam azért csak tovább bírod a gyaloglást... Repülni is át tudtok egy fél kontinenst, nem? Tiamo szokás szerint incselkedett, de mintha nem lett volna olyan gondtalan, mint eddig - Neil pedig lassan-lassan észrevette ezt. Megdorgálta ugyan az incselkedésért - csak mert Tiamo annyival kisebb volt nála, hogy szinte kislánynak tűnt mellette, de valójában nem is a sértő szemtelenség zavarta, hanem az a tudat, hogy hármójuk közül ugyan az egyetlen férfi, mégis az ő állóképessége a legkisebb a gyalogláshoz... Mint egyetlen emberé. Sapphira ugyanolyan kimért volt, mint eddig, de látszott, hogy fárad; törött jobbszárnya mellé eresztette a kifáradt balt; annak ellenére, hogy az számára is szentségtörés volt, mégis az út porában fürdette hófehér szárnyvégeit. Egy nyíltabb ösvényszakaszhoz értek, ahonnan már látszott az uticél: a hatalmas szikla, bár messziről, de kacsingatott rájuk; homokszínű sávozott anyaga festményszerű szépséggel ajándékozta meg a tájat a délutáni, bágyadt napsütésben. Sapphira sóhajtott. Az arca komoly maradt, de látszott rajta a megkönnyebbülés. Tiamo először kérdően Neilre nézett, mint afféle "főnökre", majd amikor a férfi csak értetlenül visszanézett rá, a kobold egyszerűen előreszaladt. Vagy száz ölnyivel előbbről integetett, egyszerre gondterheltnek is tűnt, de sikerélményt sejtető arccal boldogan visszaintegetett. Neil a fejét fogta. Tiszában volt azzal hogy rejtőzködniük kellene... Bár amíg hangot nem ad ki, rendben van - nem olyan nagy hogy észrevegyék. Mire megtették azt a pár-tíz méter távolságot, Sapphira látványosan meggyengült. Sötét folt jelentkezett még egy helyen hófehér száriján. Lassított, de Neil szótlanul tovább sétált, hogy lássa hova értek ki. Már mindannyian a tisztássá szélesedő ösvényszakaszon álltak, Neil pedig annak végére érve hamar megértette, miért ér itt véget a ligeterdő: a szikla egy mély, gödörszerű szorosból emelkedett ki, és az ösvény elmosódó vége és a sziklatorony között semmi sem volt, csupán egy hatalmas és mélyen tátongó szakadék. Neil kissé csüggedten kiért a szélére és lenézett a mélységbe. Pár barna folt hírdette, hogy valaha - igen régen már - talán függőhíd köthette össze a sziklát a külvilággal. Mára ebből a szakadék mélyben csörgedező patakban látszó pár korhadásszínű folton kívül semmi sem maradt. A férfi hátranézve látta, hogy Sapphira összeszedte magát és közeledik, de mosoly van az arcán. Erőtlenül őhozzá fordult. - Most már ugye látod, miért választottam ezt a helyet? - Igen, valóban, elérhetetlen. - Nyugtázta Neil. - De mi hogyan fogjuk elérni? Sapphira hallgatott. Látszott rajta, hogy tisztában van a kérdéssel, de még egy kicsit gyönyörködik a szikla elérhetetlenségében. Valóban, nem tervezhette el előre, hogy nem elég, hogy azért, hogy elrejtőzzön, gyalogolnia kell az redőben, még a sziklához sem fog tudni átrepülni, mire ideér. Tiamo szokásos élénk stílusában új ötlettel állt elő. - Én á tudok menni egész rövid idő alatt is akár! Neil túl fáradt volt ahhoz hogy letorkolja. - És akkor mi hogy jutunk át? - Hát... Át is vihetek valamit, vagy valakit. Sajnos az tagadhatatlan volt, hogy Sapphirát nem bírja el. Neil hirtelen előállt egy ötlettel: lekanyarította a válláról a táskáját, és egy annak belső űrtartalmát igen nagy részben kitöltő dolgot, egy kötelet vett elő. - Ha ennek a végét átviszed, legalább egy kötelünk lesz. Tiamo biccentett a megfáradt megjegyzésre. Elkezdte szétszedni a tekercset, de Neil kivette a kezéből. Széttekerte, és az egyik végét a lánynak adta. Tiamo az alávetett népek szokott modorában látszólag észre sem véve a megaláztatást pattant és gondolkodás nélkül, szájában a kötélvéggel elkezdett lemászni a gyakorlatilag függőleges sziklafalon a szakadékba. Sapphira kissé visszatántorgott a tisztás felé és félig hasra fordulva lefeküdt, pontosabban összerogyott. Még mindig tartotta magát a szabályokhoz és nem ült le. Neil felügyelt a kötél másik végére és szépen lassan eresztette Tiamo után. Látszólag órák teltek el, valójában ki tudja mennyi idő... Tiamo nagyon gyorsan mozgott. Annak ellenére, hogy most egy sziklán kellett másznia, és gyakorlatilag bármely rossz mozdulat az életébe kerülhetett volna, mégis olyan gyorsan mozgott előre a sziklafalakon és a sziklás, csúszós, kövecses és éles kanyonban, amilyen nagyjából Neil átlagos ráérős gyalogtempója volt. Gyíkként szaladt fel a szemben lévő sziklafalra, a kötélvéggel a szájában . Neil megállapította, hogy rossz nézni. De nem vétett hibát. A kobold végig egyszer sem vétett hibát. Amikor átért, a szemben lévő sziklapárkányra kapaszkodott, mely övként fogta körül a kikoptatott homokkő-tornyot. lassan húzni kezdte a kötelet, míg az feszes nem lett, majd rákötötte egy alkalmasnak látszó kiszögellésre, és - csak hogy biztosabb legyen - a barlang szájánál még egyre. Neil is rögzítette a kötél másik végét, és az máris egyköteles függőhíd gyanánt feszült a szakadék fölött keresztben. Neil bizonytalankodva Sapphirához lépett. A nő nem mozdult, már hosszú ideje. Mellétérdelt, és megérintette, mire Sapphira kinyitotta a szemeit és megmoccant. Fájdalmas arccal összehúzta a szárnyait és megpróbált feltápászkodni. Majdnem összeesett, és Neil döbbent, aggódó arccal figyelte - ötlete sem volt róla, hogy ennyire megsérült. Sapphira oldalán vérfolt terült szét Neil feltette a tökéletesen felesleges kérdést: - Jól vagy...? - Jól... - hangzott az ugyancsak értelmetlen, és erőtlen válasz - Csak... nem csak a szárnyamon találtak el... tudod... Az ssithra zsoldos akit láttunk... az íjász... Neil még döbbentebben nézett... Sapphira, mintha az csak kényelmetlen volna, lassan lefejtette a testét takaró kelme az oldalát elfedő részét. Az eddig viszonylag kicsi, és közepesen mély, bár veszedelmes seb megmutatta valódi valóját - és a különös az hogy valóban... Shinoh fajára jellemző módon Sapphira azért fedte fel a sebet, mert a kelme zavarta a sebbe fúródott testet, nem pedig azért, hogy bekösse, vagy megmutassa. A sebbe egy nyílvessző volt beletörve; pontosan úgy, hogy még eltávolítható legyen, de ne látsszon és ne zavarjon. Maga a sérülés borzalmas volt, mély, és szélesebb, mint egy átlag nyíl ejtette seb, ürege pedig megtelt vérrel. Neil összeborzadt. Sapphira megvizsgálta a sebet, majd visszahelyezte a kelmét úgy hogy ne akadjon a törött nyíl-végbe. Neil majdnem elsírta magát fájdalmában a seb láttán. - Most át kell jutnom itt. Azt hiszem, nehezemre fog esni. Sapphira finoman fogalmazott. szinte lehetetlen volt átjutnia. Neil átszellemült arccal, habozás nélkül kijelentette: - Átviszlek. Sapphira a kötélre nézett. Neil kétségkívül át tudott volna mászni raja- egyedül. Még talán valakinek segítve is, de egy teljesen kifejlett, de félig mozgásképtelen shinoh kicsit túl nagy feladatnak látszott; majdhogynem holt teherként nem tűnt éppen szállíthatónak. Sapphira valószínűleg tisztában volt ezzel, és ez látszott a tekintetében ahogy Neilre visszanéz. Lassan a szakadékhoz vánszorgott, oda ahonnan a kötél indult. Eltökélten nézett vissza a szemben lévő sziklára, és az innen alig látható kis sötét foltra rajta, mely egy nehezen felfedezhető üreg nyílása volt. - Add ide a késed. A shinoh hátra nyújtotta a kezét. nem érkezett válasz. - Neil, add ide a késed! Neil nem tudta mi történik, de Sapphira mellé lépett. Pillanatok teltek el, míg felfogta az üzenet lényegét, de a célt nem értette. Elővette az oldalán tokban lógó kést, és óvatosan Sapphira kezébe helyezte a markolatot. Sapphira fájdalmas, eltökélt szemekkel megmarkolta azt, felemelte és egy mozdulattal megfordította a kezében. - Ez már csak holt súly. Nem tudom semmire használni többé. - suttogta, száraz, érzelemtelen hangon, miközben a kést felemelte a jobb válla fölött. Neil egy pillanat alatt megvilágosodott, de nem hitte el amit lát, nem hitte el, hogy ez történik, vagy hogy valaki akár csak gondolhat is ilyesmire. Egy mozdulat... Fémes csengés... és egy szörnyű, halk hang, ahogy a tollak földet értek. Sapphira egy pengerántással megszabadul a jobb szárnyától. Neil szemében döbbenet és könnyek gyűltek. Vér csurrant ki a sebből. Sapphira arcán látszott ahogy összeszorította a fogait, és kivételesen neki is könnypatak folyt ki a szeméből. Ezután gyors mozdulatokkal cselekedett - olyan gyorsan, ahogyan akkor teszi valaki, ha fél, hogy még meggondolná magát. Átvette a másik kezébe a kést, és szinte tökéletesen másolva az előző mozdulatait megint megtette. Megszabadult a másik, egészséges szárnyától is. Neil torka elszorult a sírástól de nagyot nyelt és szótlanul letörölte a könnyeit, elleplezte a sírást. Összeszedte minden erejét és szándékosan nem nézett Sapphira vérző hátára. Felkészült a nagy feladatra. Tiamo várta őket a túlparton, Neil pedig felcsavarta a köpenyét, felkészült rá, hogy átmásszon, és várta Sapphirát. A shinoh szinte azonnal, amint észrevette ezt, ment, és minden erejével küzdött, hogy nemhogy holt súly ne legyen, de szinte önállóan mászott végig. Neil mindenben segített neki, a kötél utolsó szakaszán azonban már a derekénál fogva kellett végighurcolnia, míg ő csak három végtagjával kapaszkodhatott. Sapphira mindent megtett és küzdött, de ahogy a nehéz út végén Neil karjában erőtlenül lógott, a vére kövér cseppekben zuhant a mélységbe, hogy aztán nyomtalanul elmossa odalent a patak. Nem lehetett tudni, hogy magánál van-e. Valószínű, hogy ha magánál lett volna, kifogásolta volna, hogy tehetetlen lényként kell szállítani őt, főleg egy embernek. Mire Neil átért vele, Tiamo már felkészülten várta őket: Minden erejét összeszedve felsegítette az ernyedt Sapphirát a sziklapárkányra, míg Neil magától mászott fel rá. Amikor már fent állt a sziklán, meglepve tapasztalta, hogy Sapphira szemei ismét kinyíltak és mozogni kezdett: megpróbált felállni, de ez nem sikerült addig, amíg Neil fel nem segítette. Egymásra néztek, majd egy röpke pillanat múlva Sapphira előbbre lépett... Neil szó nélkül is támogatta, a hölgy mégis halkan, suttogva magyarázkodott: - Kérlek, segíts, Neil... már nincs sok időm hátra. Talán.. .Talán gyorsabb, ha bekísérsz. Neil sokmindent szeretett volna hallani, de ezt pont nem. Pedig nyilvánvaló volt. Lassan letámogatta a magát már alig vonszoló Sapphirát az üreg száját rejtő kicsi görgetegen, majd be az üregbe. Neil számára vak sötét volt, de látszólag Sapphira tudott valahogyan tájékozódni, így egy rövid séta után óvatosan kibontotta magát Neil karjaiból. - Innen egyedül kell tovább mennem. - Megroggyantak a lábai. - De.. .azért lenne még egy kérésem... tudom, hogy eddig is sokat tettél értem, és az ügyemért, de... de kérlek, ezt még... Tedd meg. Ember vagy... Azt hiszem megérted az ilyesmit. Neil fájdalmas részvéttel, kérdően nézett rá - vagy legalábbis a hang irányába a sötétben. Érezte a meleg vért, ahogy hozzáért a nő hátához. - Kérlek... Ha végeztem... kijövök eddig, de... Kérlek, gyere be értem, és.. .vigyél ki. Nem számit, utána mi lesz velem, csak… Neil alig hitte el, hogy ezt hallja. Az értelme tudta, de az érzései nem fogták fel, hogy Sapphira haldoklik. - Kérlek hozz ki, nem akarom, hogy a... Gyermekeim... - Shinohtól meglepő módon ismét könnyezni kezdett - ...hogy a Gyermekeim az anyjuk testét lássák meg elsőként életükben. Neil megint könnyezni kezdett, de egy arcizma sem rándult, csak némán bólintott. Nagy nehezen rávette magát, hogy engedje Sapphirát saját lábán tovább vánszorogni, és amikor már a közelségét sem érezte, nemhogy nem látta, visszafordult és kibukdácsolt a barlangból, ki a görgetegig, és vissza a sziklaperemre. Tiamo már várta. - Mi történt? - kérdezte vékony, szomorkás hangon - Végül sikerül neki? - Nem tudom. - vágta rá nyersen Neil. Tiamo igyekezett felhívni a figyelmét és újabb kérdéseket tett fel, de Neil nem figyelt rá... Lerogyott a sziklapárkány szélére, és nézte a szakadék mélységét. Tiamo mellétérdelt. - Történt valami, ami.. Ami ennyire fájt? Mármint, még jobban... A kobold hangjában együttérzés csillant, Neilt pedig ez még inkább meghatotta, mint eddig. Könnyek peregtek végig az arcán, de ahogy Tiamo odatérdelt mellé, gyorsan letakarta az általa látható jobb szemét, és benne a fájdalmas pillantást. Egy pillanatra zavarba jött aztán megint letörölte az arcát, mintha csak a port törölné le a homlokáról, aztán Tiamora förmedt: - Mit akarsz még mindig? Tudom, segítettél, igen, most figyelnem kéne rád, de van jobb dolgom is, rendben? Hagyj békén. Elegem van már az ugrálásodból. Tiamo felállt, egy pillanatra megmerevedett, majd szégyenkezően lehajtotta a fejét, és sarkonfordult. Visszasétálta párkány belső részére, majd át a másik felére, ahol a szikla maga elakarta előle Neilt, és őt is Neil elöl. Tiamo fejében - ellentétben azzal, amit a viselkedése általában sugallt - igencsak felnőtt, és komoly gondolatok cikáztak. "Igen, tudom... Csak egy kobold vagy, hallgass. Maradjak csendben, mert ez vagyok. Én megértem az embereket. Mi kisebbek vagyunk és gyengébbek. Igaz, a mozgás, a mászás, vagy akár a harc a művészetünk, de nem vagyunk többek szolgáknál, kószáknál vándorló, csavargó népségnél... És hát... Még mindig jobban megbecsülnek minket, mint a korcsokat. De azért... kár. Kár, hogy Neil is csak ennyit tud nekem mondani. Őt kedvelem. Igen... Jobb, mint általában az emberek." Tiamo is könnyezni kezdett, majd az arca elé emelte vézna kezeit, a szemeire szorította őket, és az ujjai közül lassan kicsöppentek sűrű, sós könnyei. A szikla majdnem másik oldalán Neil Nasha ült, letargikusan maga elé nézve és újra és újra erőből letörölve a könnyeit. Már zokogott, de még mindig nem tudta elfogadni ami történik körülötte. Halk neszt hallott - ki tudja mennyi idővel később - és lassan rávette magát hogy feltápászkodjon. Megtántorodott, de nem esett el - egy pillanatig átfutott az agyán, hogy ha most elveszti az egyensúlyát, lezuhan. Emiatt megtorpant, de végül csak apatikusan vállat volt. Ugyan... Neki nincs fia, nincs lánya, ki tudja, talán nem is lesz soha... Elindult az üreg felé. Beért a még félhomályos részre, de itt is szinte tisztán látott. Látta a fehér, vérfoltos leplekbe csavart, mozdulatlanul fekvő, nála felállva majd' másfél fejjel magasabb alakot. Habozott. Belegondolt abba, hogy ő az első, és valószínűleg utolsó emberi lény, aki beléphet egy shinoh szentélybe, egy barlangüregbe, amely e furcsa és különös faj létének záloga. Nem látott innen semmit, de égette a kíváncsiság. Most beléphetne... most mélyebbre mehetne... Most megláthatná... Elvetette az ötletet, de mint valamiféle gólem, önkéntelenül elindult befelé, bár mardosta a lelkiismeret. A józan ész titokban kiabált benne, hogy ezt nem teheti, de ő csak ment... megkerült egy sziklát, amely az útban állt, és hirtelen kékesfehér fény ragyogta be. Nem látta ugyan magukat a Gyöngyöket, de látta a fényt, azt a halovány derengést, ami a Gyöngyökben rejlő mágikus erőtartalékok mellékhatása, bizonyítván, hogy még ez a faj sem teljesen tökéletes. Neil a döbbenettől és a meghatottságtól mozdulatlanul és hangtalanul zokogva, reszketve állt ott. A világért sem mert volna mélyebbre menni. Látta. Látta, amit látni akart. A Gyöngyök... Ott vannak bent. Ott vannak, élnek, jól vannak, Sapphira pedig az életét adta, hogy a létezésbe hozza őket. Ő pedig, Neil Nasha, az egyetlen ember, aki beléphetett ide. Az egyelten, aki látta, milyen egy ilyen hely... A Gyöngyök lakhelye. Óvatosan, ügyetlenül botorkálva visszafordult. A torkában dobogott a szíve. tudta hogy valami olyat tett amit nem szabadott volna, egyrészt félt a saját szemébe nézni, még ha csak jelképesen is, másrészt ahogy Sapphira teste fülé hajolt, attól félt, hogy a hölgy hirtelen felnyitja a szemeit és ránéz; felelősségre vonja őt hogy miért tette ezt. De az nem mozdult. Sapphira egészen élettelen volt, és ahogy Neil óvatosan a teste alá csúsztatta a karjait, érezte, hogy nem az átlagos hűvös, nemes érintést érzi. Nem... Ez nem hűvös volt... Halotthideg volt. Alig valamivel volt melegebb, mint a szikla itt, a barlangban; hideg, élettelen test. Neil megborzongott. Érezte a hülő, már alvadó vér ragacsos tapintását. Óvatosan felemelte Sapphira testét, és lassan, gyönge mozdulatokkal kivitte a fényre. Odakint már egyértelmű volt: bár mindig sápatagnak látták, és sokan el sem tudták képzelni miben különbözik egy élő shinoh sápadtsága egy halottától - Neil most már pontosan tudta. Hátborzongató volt kitapintani a halott oldalban a halott sebben a nyíldarabot. Neil szinte támolygott, úgy legyengült az imént történtektől; óvatosan kivitte Sapphira testét a sziklapárkányra, és elhelyezte rajta. Átfutott az agyán, hogy el kell vinnie innen; Sapphira akarata szerint nem lehet ott, ahol utódai majd meglátják a napvilágot... de most nem volt ereje semmi többhöz. Visszament a sziklapárkányra, és lerogyott oda, ahol eddig ült. Majdnem olyan sápadt volt most ő, mint Sapphira míg idefelé jöttek, és mielőtt végleg elmerül volna a gondolataiban, még hallotta távolabbról Tiamo halk sírásának zaját, és elfojtott, magának szóló szavait: - Aki nem ember, sosem lesz az... Nem, ne is álmodj róla... Sosem fognak úgy szólni hozzád... Úgy, úgy ahogy te szeretnéd...
Saira Doran · Wed Apr 26, 2017 @ 08:00pm · 0 Comments |
|
|
|
|
|